Ingyen Japán Életforma

                Mivel nekem e blog amolyan naplóként szolgál, de most virtuális gyóntatóként is kisegít. Alapvetően ide írok mindenfélét, ami (japán) dolgaimmal kapcsolatos, de ezúttal tapasztalati oldalról teszem.  Mivel az élet egy nagy szeletét kihagyni bűn volna, így ezúttal a helyi kultúra tapasztalati oldalát örökítem itt meg. Következzék tehát egy kis tapasztalati megosztás, vagyis milyenek a japán csajok.

                Kezdjük azzal, hogy én ugyan tanulni jöttem a félévben, és a suli fontos meg minden, de aki CSAK ezért akar idejönni, az hülye. (Ezt nem tudom szebben kifejezni, sajnálom). Az alapelgondolás számomra is ugyanez volt, és alapból úgy jöttem, ha meg is vágnak mindenből, olyan vadászatba kezdek, hogy… szóval hogy legyen mit gyónni.  Na persze a félelem kezdetektől ott volt, hogy a japánok egy igazi szolid meg prűd népség és a koliban randizhatok majd a párnámmal, így aztán a kudarcra is alaposan felkészültem. Hát kár volt.

                Először is egy japán lány a világon semmiben nem különbözik egy magyartól – legfeljebb az össze fekete hajú és gyorsan beszél. Meg sokat. Másodszor aki egy kicsit is tud valamit az itteni kultúráról, az tudja, hogy a keletieknél csak az arabok idiótábbak a nőkkel. Ez ősidők óta így van, pl. a folyóírás, a Hiragana jelentése „női írás”, mivel a nők Kanjit nem használhattak, az fenn volt tartva a férfiaknak (akik meg kínlódtak is vele, míg végül kínjukban átvették). Igaz, hogy mára az alkotmányban van az egyenjogúság, de ez a fejekből nehezen távozik, pl. egy nőnek a mai napig más nyelvet kell használnia egy férfival szemben, még akkor is tiszteletességit, ha mondjuk a beosztottja a férfi. Ez ugyan szomorú, de nekünk egy hatalmas előny! Mert habár a japán srácok is tudnak alakoskodni, a legalapvetőbb viselkedésük érezhetően lenéző (ahogy meg beszélnek, na az kész). Csakhogy a mi kultúránk meg kissé mást nevelt belénk. Nagy vonalakban azt, hogy szenvedj meg egy nőért. A végeredmény pedig – a japán nők IMÁDJÁK a nyugati férfiakat!

(A kép csak illusztráció, de a lányok nagy többsége tényleg ilyen szép!)

                Szinte bárhol lehet ismerkedni, de azt jó figyelembe venni, hogy a kötelező falat nagyon felhúzzák (például munka közben), így kissé körülményesebb bejutni a belső térbe. A legjobb persze maga az egyetem, de gyakorlatilag bármely terület megfelel. Nekem összejött kirakat nézegetés közben is – a legjobb, ha teszed a hülye gaikokujin-t, és kérdezel, miközben végtelenül kedves vagy. Ez utóbbi a lényeg, amennyiben érezteted, hogy rá vagy szorulva, egyenrangúnak tekinted, szinte nyert ügyed van. Érdemes tudni, hogy a japán nők hatalmas versenyben vannak, ott úgy tekintenek, hogy ha egy OL (Office Lady) nem megy férjhez 21 éves korára, el is áshatja magát – szóval komolyan nem kell összetörnöd magad. Ellenben a formaságokat tökéletesen tanuld meg, mert a legnagyobb sértések egyike, ha nem ismered ezeket. Most az ilyen alapdolgokon felesleges átesni – ha Magyarországon megy, itt semmi gondod nem lesz.

                Azt tudd, hogy kivel indítasz, vagyis egy középiskolás diákkal, ha lehet, ne kezdj (16-18 évesek). Na persze nem törvénybe ütköző, meg aztán iszonyú infantilisek és cukik, viszont az első után rólam beszélt az egész környék, mivel a szája az azonnal eljárt, én meg kereshettem új dojót, mivel többen a csaj sulijába jártak. Ettől eltekintve mindenképpen megéri, de előbb legyen saját apartmanod vagy valami – erről később. Egyébként őket felszedni a legkönnyebb, és a legjobb, ha falkában kapod el őket (haverokkal menj, akkor a csapatuk is jobban örül), mivel akkor iszonyúan kapósak, szinte semmi dolgod sincs – ha kellesz, el van döntve, este gerincre vághatod. Mi egy csoporttársammal játsszuk ezt – a siker garantált. Ha nem jön össze, akkor is nagyon kedvesen utasítanak el, szinte jólesik, de akit ez elcsüggeszt, az sosem nyer (vagyis a hazai alapszabály).  

                Ennek ellenére jobbak az egyetemisták. Sokkal. Egyrészt nem telefonálnak  a rokonaik félpercenként (itt a telefonálás egyszerűen nem összeg, a számlák mind korlátlan beszélgetésre szólnak), másrészt meg mert nem macerál miattuk  a koli biztonsági őrsége (ami megint egy csúnya eset volt, mivel akkor tudtam meg. Nem baj, megoldottuk…).  Ezen kívül a koli ugye zár kilenckor, és csak 18 fölötti személy maradhat. Ha nem ide hozod, akkor viszont kell szobát kivenni, ami meg drága, legalábbis hosszú távon. Na mondjuk  azok a hotelek is megérnek egy misét… komolyan, istenadta ország ez :)

                És hogy milyen egy japán csaj? Egy szó: ODAADÓ! De komolyan.  Ha kedves vagy, olyat kapsz vissza, hogy azt megemlegeted. Alakra mind tökéletes (még 23 után is, ez volt a max kor, akivel dolgom volt eddig, 17 az alsó), habár a melleik tényleg nem nagyok, cserébe a bőrt sehol nem csíped össze a testükön – elképesztően feszes, mégis puha a bőrük. Emellett energikusak. Nincs a „mozogj te” sírás – csak bírd szuflával:)

                Nem tudom, mi itt a cenzúra, szóval konkrét élménybeszámolót/videót nem mellékelek – csak egy nagy jó tanácsot: Gyere el. Komolyan. Ez a Földi Paradicsom. Én, ha lediplomáztam odahaza visszatérek, amint lehet. Ez eldöntött tény. Mert itt angyalok vannak. Igazi kedves, kecses, szépséges angyalok. Egy japán férfi ebben nő fel, ő nem értékeli. Mi igen, és ezt kimutatjuk rajongásunkkal. És hálát kapunk érte.

Ezért már megéri élni…

Üdvözlet mindenkinek!

               Elsőként hadd tolmácsoljam, mennyire sajnálom, hogy nem írtam ez idáig, de valahogy úgy vagyok, mint kisgyerek a vidámparkban – minden másodperc számít! Azért egypár gondolatot ismét csak leraknák, de mielőtt bárki arra számítana, hogy nagyot fordult a világnézetem, az ezt helyesbítse. Nem fordult, hanem kiteljesedett.

                Hát, azt eddig nem is írtam, hogy én repülőmérnök hallgató vagyok, és mivel utolsó éves, így ez főleg már gyakorlat – jelen esetben a Mitsubishi HI-nél, ami például az F-15J-k F-100-as hajtóműveit gyártja, meg sok egyéb más repülőalkatrészt. Nekik van egy remek tanintézményük, így főleg itt kutakodunk, illetve magán az egyetemen, ahol a külföldiek számára külön osztály van. Nem sokan vagyunk, így is vegyesek – indiai és új-zélandi srác is van, nem csak európaiak és amerikaiak.

                De a lényeg, az a japán utca! Meg úgy az ország! Ami pénzem csak volt, elutaztam, így vásárlás az kiütve, de itt nyugodtan bemehetsz egy üzletbe, nem ugrik a nyakadra az eladó – azt nézel, amit akarsz, szabadon. Bolt az aztán van ezerszámra, de némelyik eszeveszetten elvetemült, van például olyan üzletSOR, ahol csak plüssállatok vannak. Amúgy amit nem akarsz megvenni boltban, azt tényleg megveheted automatából, kajától a mesefiguráig, DVD-től a parkettáig akármit.

                A karácsony az itt is beütött, de ami itt megy, az más helyen egy ország diliházba zárását eredményezné! Az egy dolog, hogy fel van díszítve, de a választék és a marhaságok az, ami itt teljes eufóriát okoz. HA egy pár itt kézen fogva énekel, nemhogy hülyének nézik őket, inkább néhány pillanatra dalra fakadnak velük, míg elsétálnak! A japán visszafogottság csak egy legenda, a munkahelyen jelenik csak meg, és az sem zárkózottság igazából, hanem hogy volt gyerekszobájuk, illetve ehhez a viselkedéshez mérnek mindent. Az utcán lehetsz bárki, főleg este, különösebb frekventáltabb részeken. Amúgy a tömeg tényleg gyilkos, de egy európainak nem is annyira – én 179 magas vagyok és elég jól kilátok a tömeg fölött. Mellesleg egy jó tanács, ha valaki itt jár majd: az egy dolog, hogy a zebrán van lámpa, de ha az út széléről indulsz sem biztos, hogy átérsz. Egyrészt, mert az utak iszonyú szélesek, másrészt meg ha a szembe gyalogosforgalom elkap, az út közepén ragadsz :)

                Hirtelen ennyi, de azért egy képet is felrakok, csak egy kis érzés miatt. Figyeljétek meg az aszfalt tisztaságát, az emberek ápoltságát, az arckifejezését… szóval én nem akarok hazamenni! De sajnos lassan muszáj, félidő eltelt…

                Szóval legyetek jók, de egyet tudok javasolni mindenkinek: Egyszer élünk, és vannak a Földnek olyan pontjai, ahol az élet is valóban! Amiért érdemes küzdeni minden eszközzel, hogy oda eljuss…

                (Legközelebb a japán lányokról szóló, kissé mélyebre ható élménybeszámolóval jelentkezem :) )

Visszatérek ismét, hogy némi élményt rögzítsek, mielőtt elvesznének.

JAPÁN EGY ISTENI HELY!

Na jó, azért nem is annyira, vannak árnyoldalak. Az emberek itt rengeteget dolgoznak (heti 6 nap, azt meg pirkadattól sötétedésig), a szabadságot pedig a legegyszerűbb úgy megszerezni, ha meghalsz – mivel az első pár évben aligha adnak. Ember az van dögivel, itt minden nap olyan az utca, mint nálunk egy bevásárlóközpont karácsony előtt.

Amúgy a japánok valami eszméletlenül zárkózottak – az első szóiig, ami felnyitja őket és onnantól végtelenül kedvesek. Mivel vendég vagy az országban, viselkednek is veled, és ha te is kedves vagy, hatalmasat nősz a szemükben. Aki beszéli is a nyelvet, az készüljön fel, hogy kap némi nevetést (hiszen ez a nyelv eszetlen bonyolult), de igazán elismerik, ha egy gaikokujin ilyesmit tud.

Amúgy egy biztos, baromi messze van,  minden szempontból. Normál TV-t én még sehol nem láttam, itt a legutolsó portásnak is LCD vagy plazma van. Szemetelés az nuku, BÁRHOL leülhetsz az utca szélére, olyan az alap tisztaság. Kocsi az van rengeteg, de alsó kategória alig.

A suli az haláli kemény, de a koliban van buli annyi, amennyit csak az ember megkívánhat. Ott a buli nem az alkohol körül forog, hanem a marháskodásról, ez pedig az ousama játék meg hasonlók. Náluk a buliban az a lényeg, hogy nem kell elfojtani érzelmeiket, nem kell alakoskodni – ez nekik bővel elég a felszabaduláshoz!

Ja, amúgy aki tényleg komolyan foglalkozni akar harcművészetekkel, annak egy nap ide el KELL jutnia. Ami itt megy, az teljesen más, mint odahaza. Nem keményebb, az elvek sokkal mélyebbek.

Hirtelen ennyi az élményekről, csak hogy ne feledjem el az aktuális élményeket. Amit itt át élhetsz, azt egy évig írhatnám, ha lenni időm. Mert lassan már a netet is kezdem elfelejteni… :)

(suttyomban némi ízelítő Okinawa szépségeiről - Shinkansennel 4 óra út csak!)

A blog jelen pillanatban szünetel...

Pontosabban erőt gyűjt. Immáron japánban koptatom az iskolapadot, így most ez a fő elfoglaltásgom. Ennek megfelelően ide nem sok időm marad írni, a suli és a részmunka együtt aludni sem hagy elég időt. Sebaj, a Tokyo Egyetem megéri a fáradozást, itt folyik Repülőmérnöki tanulmányim új fordulója. El lehet képzelni, mit itt a szint...

Ennek ellenére lesz majd időm minden jóra, amit Japán csak adhat - sejthetitek :)

Amint összegyűlt elég anyag, ide fekerül - legalább örökre meglesz!

A japánok az ételt valami egészen más szemszögből látják, mint mi, amit már maga a japán konyha ételei is jól mutatnak. Még régebben írtam az alapvető eltérésekről, és a neten tonnaszámra vannak a legkülönfélébb japán receptek, így most a japán étkezés egy különös ágával foglalkoznék – a tálalással.

Na ez az, amiben a japánok verhetetlenek. A legolcsóbban kivitelezett japán asztal is olyan, mint nálunk egy három csillagos vacsora, aminek több oka is van. Egyrészt a japánok sokfélét esznek, de mindenből keveset, így azokat külön elhelyezve nagyobb felületet láthatunk belőlük, így az asztal színesebb, összetettebb. Emellett nagy előny, hogy a rizst ritkán teszik ki az asztalra, azt általában a melegítőbe hagyják, és a szakács szolgálja ki az étkezőket közvetlenül a melegítő/főző edényből. A köretet így az asztal közepére teszik, és onnan vesz mindenki, a saját, csészébe kapott rizsére.

A sokféle étel főleg csészékbe kerül, és mivel a zöldség igen nagy számban van jelen és nem keveredik, egy személyre nyolc-tíz csésze/alátét is juthat. Ezek pedig a fehér abroszon, lépcsőzetesen felépítve igen impozáns látványt nyújtanak, így érhető el, hogy a legegyszerűbb étkezés is igen magas rangúnak tűnik. Emellett a tálacskákat könnyű eltenni, ha kiürültek, így sosincs üres tálka az asztalon, így az étkezés folyamán a vizuális színvonal nem zuhan. Természetesen ennek hátulütője a sok munka, de mivel ott a háziasszony rendszer a mai napig működik, így a dolog nem szenved akadályoktól. Amúgy mindez sok mosogatnivalóval jár, mivel a pálcikák és a szalvéták is külön tálacskákra kerülnek, melyek elhelyezkedése mindig az asztal széle felé orientálódik – az étel van befelé, a kiegészítők kifelé.

Másik nagy tálalási csoda az Obentók világa. Ez a dobozos ételt jelenti, nálunk talán uzsonnás doboznak felelne meg – de itt abból is eszik meg, aztán, mivel fából készült, ki is hajítják. Na itt aztán tényleg valami eszméletlen változatosságba futhatunk bele, de alapigazság, hogy még a legegyszerűbb, boltban vásárolt, gépek által összerakott bentók is rendkívül gusztusosak. Az alaphelyzet az, mikor a rizs, zöldség, hús meg ezek el vannak választva egymástól, de a profik igen hamar ezeket kombinálják és létrehozzák azokat, amit aztán az ember meg sem akar enni. A tálalás itt is rendkívül fontos, de mivel kevés a kombinációs lehetőség, a bentónak tökéletesnek kell lenni a felnyitáskor. Egyébként ez a felnyitás lényeges, mivel a bentók esetén a leglényegesebb az „első benyomás” – már ahogy ők nevezik. Mivel zárt dobozban vannak, mikor az ember kinyitja, egy tökéletes kompozíció kell, hogy fogadja, máskülönben lehet bármilyen jó, a hatás már közel sem az. A készítő éppen ezért a vizuális tartalomra koncentrál, az összetevőket inkább ez határozza meg, semmint az egészség. Amúgy a bentó ideális ajándék is, így az első benyomás nem hangsúlyozható eléggé.

Az éttermekben manapság sajnos ezzel alig találkozhatunk, legalábbis az itt találhatókkal. Ellenben ha otthon akarunk ilyesmit reprodukálni, érdemes az egyszerűbb megoldást választani, ami leginkább a japán mobil étkezdék szokása – vagyis nagyobb tálat használjunk, és közös savanyúság-tálkákat.

Japánban az iskolarendszer egy irgalmatlanul összetett téma, és annyi mindenben eltér, hogy ezt csak több nagyobb részben érdemes tárgyalni. Előre így csak egy nagy áttekintésnek futnák neki, az egyetem teljes kihagyásával, ami már önmagában is egy félelmetes rendszer.

Japán az iskolai oktatás 6 és 15 év kor között kötelező, a tagozódása ennek megfelelően más. Egyrészt általános és középiskola és egyetem helyett öt részből áll. Ezek:

Yóchien – Az óvoda, pontosabban annak egy magasabb foka. 3 éves, a sulira készít fel. Még inkább játékos, de már megjelennek a tananyag előfutárai.

Shógakkó – Lényegében az elemi. 6 éves, az óvodából ide jönnek a gyerekek. Az osztálylétszámok igen nagyok is lehetnek, 30-40 körül mozognak. Itt is a legalapvetőbb ismeretekkel kezdenek, mint az írás és az olvasás, matematika és irodalom.

Chúgakkó – Alsós gimnázium, három éves és jelentősen erősebb. Itt már megjelennek a célirányosabb képzések és a sport is jelentősebbé válik.

Kókó – A felső gimnázium – és a sorsdöntő is. Egyrészt ez az első, nem kötelező iskolai szint, hiszen 15-18 év között mozog, ennek megfelelően a követelmény sokkal komolyabb. Bejutni, mivel nem kötelező, már kihívást jelent, így a felvételi is kemény. Itt már léteznek az elitiskolák, hangsúlyosabb a jó eredmény, ami az egyetemekhez alapvető.

Daigaku – Az egyetem. Általában 4 éves, leszámítva a speciálisakat, mint mondjuk az orvosi. Van ezenkívül posztgraduális képzés is (daigakuin). A japán Egyetemek hírhedten kemények, a leghíresebb Todai, a Tokyói Egyetem.

A japán iskolák nem szeptemberben, hanem áprilisban kezdődnek, vagyis a cseresznyefa virágzás idején. Nyári szünet nincs, de körülbelül erre az időszakra van időzítve egy sor szünet, melyek együttesen több hét szabadidőt jelentenek. A tanítás általában 8.30-kor kezdődik, mivel a japánok később fekszenek és később kelnek, mint mi. Ennek megfelelően tovább is tart, és mivel rengeteg klubtevékenység is van tanítás után, általában estig benn is maradnak.

A japán iskolarendszert a folyamatos verseny jellemzi. Mivel jó munkát ott is csak jó diplomával lehet szerezni, ami jó egyetemet feltételez, így muszáj jó sulikba kerülni, míg ide el nem jut a diák. Arrafelé az a menő, ha valaki tanul, és nem az, ha lóg. Sokan emellett, szintén a jobb pozíció reményében külön suliba is járnak, főleg az egyetemi felvételik előtt, mely kétrészes.

A Japán iskolák meglepően tiszták, átlagban össze sem vethetők azzal a gettóval, ami manapság mondjuk nálunk egy középiskola. A suliba belépve külön cipőt kell felvenni, az utcait le kell cserélni. A mosdóba is külön papuccsal mennek be, néhol ez eldobható lábbeli, amilyen a nagyobb üzemekben is van. Az osztálytermekben az elhelyezés egyszemélyes padokban történik, az osztálylétszámok szintén elég magasak. Akárcsak nálunk, vannak hetesek, de a diákoknak együtt kell takarítatni, felmosni, hasonlók. A tisztaságra nagyon ügyelnek, a japán fiuk több mint 50%-a visel kesztyűt és többségük kendővel törli le az arcát.

Az iskolák nagyon igényesen vannak felszerelve, olyan dolgokkal rendelkeznek szemléltetésre, ami nekünk elsőre furcsa is lehet. Például ilyen a lovas szekér, de a legnagyobb ötlet a villanykörte – mivel arrafelé az már lényegében kihalt, hadd lássák a gyerekek. Van mindenféle labor meg miegymás, a pénz megmutatkozik, de ott legalább arra költik, aminek értelme is van. A kötelező viseletről már írtam az iskolás lányokról szóló bejegyzésben, de ott olyan dolgok is vannak, melyek ezt tovább kiegészítik. Az óra meghajlással kezdődik, felesleges beszéd nincs. Sem a tanárok, sem a diákok az órát nem nyűgnek, hanem fontos tanulásra fordított időnek tekintik – így igazi munka folyik, nem csak időhúzás.

Érdekes dolgok vannak itt, de részletesebben később írnám le, hogy milyenek a tantárgyak, mik a követelmények és hasonlók, most csak egy gyors összefoglalásra futotta. A lényeg az, hogy a szint az magas, az oktatás ott kőkeményen állami irányítás alatt áll, és jó egyensúlyt tart a tanulás és az emberi nevelés között (például van sima életvitellel kapcsolatos óra, minden nap). Kialakítják a szokásokat, melyek aztán a cégeknél válik szükségessé (a legtöbb helyen van vállalati himnusz (!), amit reggel szépen el is énekelnek munkakezdéskor), de ez az egész társadalomra igaz. Mert a japánok sem úgy születnek, hogy ösztönösen meghajolnak a hóhér előtt is. De itt tanulják ezt meg.

(ezt vesd össze egy jó kis magyar menzával...)

Őszintén szólva a japán tetoválásokról nem nagyon írnék újat, hiszen a lényeget korábban lefektettem, igazán csak kiegészíteném néhány újabb gondolattal. A tetoválási szokások lelkületét néhány japán ismerősöm által sikerült talán egy kicsit jobban megértenem, így ezt szeretném most itt leírni, mielőtt valami új kerül ennek az emléknek a helyére.

Írtam a korábbi bejegyzésben, hogy a japán tetoválások nem divatirányzatot képviselnek (bár sok fiatal ott is követi ezt a nyugati szokást mára), hanem a örökkévalóságnak történő megörökítés. Megörökíthet akármilyen eseményt, melyre tulajdonosa emlékezni kíván, legyen az történés (gyermekszületés), vagy éppen kemény munka gyümölcse (pozíció). Ami új volt számomra, mindezek hatása az egészre, a személy további életére.

A tetoválások viselete ugyanis ott erősen szabályozott társadalmilag. Egy tetoválást ugyanis legyen bármilyen gyönyörű vagy fontos, nem illik nyíltan viselni. Jól megfigyelhető, hogy a tetoválások döntő többsége elrejthető bármelyik egyszerű ruhadarab alá, legyen az kimonó vagy éppen öltöny. Mivel az egész viselkedést az „Uchi-Soto” gondolkozásmód szabályozza, vagyis hogy ki tartozik a belső körbe és ki a külsőbe, és minden egyes ember tartozik valahová (lásd a „japán etikett” bejegyzést). Egy tetoválás látványa bizony csak egy belső kiváltsága lehet. Kicsit olyasmi érzés számukra, mintha a szabad bőrfelületnél nagyobb értékű és belsőbb lenne a tetovált testrész, így annak felfedése egy idegen számára, főleg a szemérmesebb japánoknál, bizony erősen a benevelt értékrend ellen van.

Ugyan nem olyan keményen, mint mondjuk az arab kultúrában (lásd csador), de például a nők számára sokkal szigorúbbak ennek irányelvei, hogy mikor tehetik ezeket láthatóvá. Egy női testet alapvetően jobban tisztelnek, mint nyugaton (pl. a diáklányok egy jobb suliban attól szívrohamot kapnak és tisztátlannak tekintik magukat, ha valaki a fehérneműjüket meglátja), így a tetoválással még „értékesebbé”, személyesebbé tett testet csak még fokozottabban érzékenyebbnek tekintik. Az érték egyrészt az alkalomból ered, de az ő esetükben nagy elismerés a fájdalom eltűrése (a Harik – pálcikák végén a tű – szúrása miatt) és a született szépség átalakításának vállalása. Egy nő a legritkábban mutatja tetoválásait nyíltan (csak ha mondjuk színész vagy a maffia tagja, de még ezekben az esetekben is visszafogottan), ez a privilégium csak a számára közel állók (a belsőbb körökbe tartozók) számára nyitott. A nők által kedvelt Sumi (festék) színe általában a vörös és az óceán kék, de természetesen bármilyen árnyalat népszerű, és ők még a feketét is szeretik, hiszen a fehérebb, simább bőrön az igazán intenzív látványt nyújt.

Természetesen mindezek főleg a nagyobb tetováló mesterek (Hiroshi) műveire vonatkoznak, de mivel a japánok inkább többet áldoznak ezek minőségére és inkább velük csináltatják őket, így a szigetországban kevesebb tetovált embert láthatunk – de ők mind mesterműveket viselnek a testükön!

Mivel éppen fut az aktuális animecon, ismét visszatérek a cosplay témához. írtam már, mi ez, miért csinálják, milyen sok szintje és fajtája van és a többi, így ezúttal az egész szellemiségével foglalkoznék. Vagyis azzal, hogy mi visz rá valakit, hogy hónapokon át szabadidejét feláldozva készítsen egy jelmezt, amiben aztán egy hétvégén keresztül parádézik és fényképezteti magát.

Ha egy szóban akarnám kifejezni akkor: Játék.  Vagyis élet a mesében. Az anime/manga nem valóság. Egyszerű mese, mint a Szépség és a Szörnyeteg. Remek mese, mely ellátja feladatás: kiszakít egy időre az életedből, elrepít a saját kis mátrixába, lebilincsel, ott tart. A történet, a karakterek, a változatosság, a szépség, a vidámság. Ott megkapod azt, amiben az életben nem lehet részed, mindegy, miért. Az ember pedig egyre több időt tölt ott. Legyen az Középfölde, Konohagakure, vagy éppen Soul Society. Annyit, hogy lassan igazán szeretne a része lenni. Persze ez lehetetlen.  Habár becslések szerint 2030-40 környékére a Mátrix szintű Virtual Reality megvalósítható lesz (VR szemüveggel vagy agyba kapcsolt csatornákkal), ma még ez lehetetlen. Mégis, apró részeit ki lehet ragadni. Lehet ez akármi. Hajviselet, öltözködés, beszédstílus. A suliban Death Note-ba jegyzetel, a táskáján egy L baba lóg. Jó ez, kellemes érzés, és a társadalom is kezdi elfogadni, ugyanúgy, mint a többi extremitást. Mégis, ez jó, de nem több, mintha Hello Kittys cuccaid lennének. Még nem vagy ott. Kell egy hely, ahol az lehetsz, aki ott lennél. A hősöd.

Itt jön elő a cosplay. A rajongás azonosulási fázisának materializált fokozata. Mikor a bőrébe bújsz, nem csak a ruhájába. Mert a cosplay nem csak annyiból áll, hogy varrsz egy ruhát és kész. Meg kell személyesítened a karaktert, egyé válni vele. Lényegében színészet, de nem csak a nézőknek, de önmagad számára is. Magadnak és másnak játszol, vagy az, akinek a bőrébe bújtál. Néhány napra csak, de megteheted. Érdekes, a jól ismert alapteória.

Mégis, miért pont egy anime karakter? Miért nem élő szereplős filmből valaki? Terminator? Alien? Joker? Na igen. A nyugati, ezerszer ismert filmeknek rendszerint nincs meg ez a típusú rajongóköre, talán csak a Gyűrűk Ura és a Harry Potter a kivételek.  A rajzfilmeknek, Disney és a többiek labdába sem rúghatnak rajongók tekintetében a japán rajzfilmekkel. De mi ennek az oka?

Talán az, amiért ezt az oldalt csinálom, bár ez így túl nagy közelítés. Szerintem a titok a karakterekben magukban rejlik. Az anatómiailag lehetetlen külsejük valójában az érzelemfokozást szolgálják. Te is az emberek szemébe nézel először, hát az ő szemüket is nagyra, nagyon nagyra rajzolják. A szájuk apró, ha nem használják, hiszen anélkül az arc szebb, de ha beszélnek, a száj nagy, hiszen akkor meg azt nézed. Az orr kicsi, mert útban van és nem szabad, hogy uralja az arcot a két, fő érzelem közvető helyett. A haj hatalmas, színes és egyedi, hiszen a hasonló elvek miatt az arcok nagyon hasonlóak, így az eltérést ezzel a legkönnyebb kifejezni. A ruhák extravagánsak, legalábbis nekünk, a japánoknak már kevésbé, elég csak ott végigmenni az utcán. A jellemük rendszerint hiányosnak tűnik, hiszen általában olyanok, mint a rossz másolatok: csak néhány vezérfonalat követ a személyiségük („nem ölök meg senkit”, „megbosszulom a bátyámat”, „a legerősebb leszek”, stb…). Emiatt azonban könnyű a szívünkbe zárni őket, mert bár ha felnőttek is, ezek gyerekes vonások, és egy gyereket könnyű szeretni, ez természetes emberi tulajdonság. Ez pedig azzal kombinálva, hogy csúnya anime karakter alig van (az is mind gonosz), a szépeket pedig akkor is szeretjük (az életben is), ha egy idióta, könnyen megfogható ezek népszerűsége.

Persze, a világok is ugyanilyen fontosak. Azokat a világokat az élvezetre tervezték, nem az életre, a környezet nem élettér, hanem díszlet, ennél fogva élvezetes. Könnyű ide álmodni magad, viselve egy ottani iskola/szervezet vagy akármi jelét pedig fokozottan igaz ez. Szórakoztatásra teremtették az egészet, nem lehet benne hiba, legfeljebb a te stílusod eltérő. E környezetek pedig ezeket a karaktereket remekül kiszolgálják, egyfajta kiegészítő burkaik. Mert sosem a környezetet mutogatják, a képkockák 90%-a a karaktereket tartalmazza. E nélkül a fentebb említett karakter nem teljes, de az életben megteremthető egy hely, ahol ez a környezet részben reprodukálható. Ez lenne a con. Nem egy Hi-tech város vagy éppen magas hegyek, helyettük rajongók, hasonló gondolkozásúak és barátok. Megadják a burok jelleget, a karakter köré épülő környezetet, amire az megterveztetett. Ahol a figyelemre tervezett lénye, személyisége érvényesülhet. Megkapja a levegőt, ahol fellélegezhet.

Valahol ez lehet a con egyik varázsa, nem vagyok benn biztos. Csupán csak néhány gondolatot írtam le. Később biztos másképp gondolom, mikor majd többet tapasztalok. Most még csak ennyit látok.

A japán kard meglehetősen sajátos lelkiséggel rendelkező teremtmény arrafelé, nem csupán fegyver, de mint említettem nemzeti szimbólum, része az ország kulturális örökségének. E kard technikai szempontból oly magas standardot alkot, melyet egyetlen más ismert vágó fegyverben sem lehet megtalálni. A régi mestereknek sikerült kifogástalan egyensúlyt teremteni a penge iránti legfontosabb elvárások közt, melyek látszólag nem összeegyeztethetők. Ilyenek a merevség, a rugalmasság és a vágóképesség. Ezt pedig csak nagyon komoly tapasztalattal, hozzáértéssel és türelemmel lehet elérni.

A japán kardvívás húzott vágásokra épül, ezért a vágóképesség a fegyver legfontosabb tulajdonsága, mert a rossz penge a legerősebb harcos kezében sem képes átvinni egy emberi vázat. Ennek alapja a szilárdság, amely azonban gyengeséget rejt (akárcsak a Titanic esetében): a rideg fegyver hirtelen terhelésre széttörik, csatában ez instant KO.

Az elkészítés technikája fokozatosan fejlődött. A mesterek a lágyabb vasat rideg (nagy széntartalmú, 6.67% körül) acéllal kombinálták, így létrehoztak egy sajátos kristályszerkezetet: a vasmagot ruganyos acél vette körül. Ekkor történt a kettőbe hajtás is, így jött létre a különleges szerkezetű, sok-sok millió rétegből álló penge. Ezek az egyedi kialakítású pengék voltak annyira puhák, hogy ne törjenek szét hirtelen terhelés hatására sem, szilárdságuk és formai kialakításuk pedig megadta a kellő erőt.

Mikor a kovácsolás befejeződött, a polírozó vette át. A folyamattal fényt adott a kardnak, egyben finomította a fegyvert, valamint kiképezte a penge felületének jellegzetes mintázatát. Érdekes, hogy egyes műhelyekből származó pengék polírozásukat tekintve is komoly eltéréseket hordoznak; vannak fegyverek, melyek pengéje hullámos mintát visel, mások krizantémokat, melyek vízben úsznak, finom vonalakat, de akár lángnyelveket is.

A markolat cápa vagy rájabőr bevonatot kapott, melyre vékonyka zsinórt tekertek erősen előfeszítve; az érdes halbőr biztosította a stabil fogást, a zsinór nemkülönben a kéz megcsúszását volt hivatott megakadályozni. A markolat gyakorta díszítést kapott, ezt menuki-nak nevezték. A további fémdíszítések mellett helyére került a kézvédő, végül a kard fából készült, gyakorta lakkozott, esetenként mintázattal vagy címerrel ellátott tokot kapott, teljessé vált a fegyver.

E precíz munka a kard élettartamában és értékében egyaránt megjelent. Japán múzeumok őriznek 800-1000 éves darabokat, melyek ma is kiváló állapotban vannak, és a kevéssé szakértő szem akár azt is gondolhatná róluk, hogy tegnap készültek. Másfelől a kard elképesztő anyagi értéket képviselt; egy első osztályú penge ellenértékét birtokokban és aranytéglák tucatjaiban, vagy akár százaiban is megadhatták.

A japán kardkovácsok az évszázadok során folyamatosan keresték a tökéletes penge titkát, és a legfontosabb jellegzetességek megtartása mellett jelentősebb változtatásokat is létrehoztak a kardokon - így különböző iskolák alakultak ki, melyek különféle kardokat készítenek. A pengék hosszuk, keresztmetszetük, ívük, polírozásuk, hegyük, gerincük, számtalan egyéb részletük alapján különböznek egymástól, az avatott szempár eme apró eltérések szerint határozza meg a kard eredetét.

Az idők folyamán különféle iskolák alakultak ki. A Soshu Den kardok szélesek, hosszúak és nehezek; a Bizen Den iskola pengéi valamelyest légiesebbek, és csodálatos ívben hajlanak; a Mino Den fegyverek szélesek és erőteljesek; a Yamashiro Den pengék keskenyebbek, vércsatornát hordoznak és különösen vonzók a szem számára; a Yamato Den kardok markolati része erőteljes, a hegy felé haladva pedig kecses ívben keskenyednek.

A hentai, vagyis japán grafikai pornó mára közismert nyugaton, habár néhány megnevezési zavar van ezzel kapcsolatban. Mára hentai név alá kerül gyakorlatilag minden, holott ez a grafikai tartalom eredetileg a teljesen straight témára vonatkozott. Amúgy a pornóiparral jól megférő stílusról van szó, de mivel most a manga (rajzolt) és nem az anime (mozgókép) résszel foglalkoznék (az next time), így az ütközéssel alig kell törődni. Emellett a Visual Novel-ek is rendszeresen tartalmaznak hentai jeleneteket, a legtöbb lényege éppen abban rejlik, hogy minél több csajt hanyatt döntsünk. Mivel állati közismert, megéri kicsit behatóbban is foglalkozni vele, legyen ez a bevezetés. Előbb azonban nézzük a főbb fajtáit.

Hentai – az általánosan vett hentai, vagyis szimpla, különösebb extremitások nélküli szex, általában tizenévesekkel (16-18, vagyis középiskolásokkal - kókó). A legelterjedtebb, ami azért bizonyítja, hogy a japánok csak nem annyira perverzek.

Yuri – a leszbikus verzió. Általában sokkal érzelmesebb és a grafika is átlagosan magas, népszerűsége egyre emelkedik.  

Yaoi – Homokos kiadás, két pasi között. Habár az alapszabályok szinte állandóak (például a seme és az uke közötti magasságkülönbség), mára a műfaj kezd túlzott népszerűséga miatt divatággá válni.

Furry – félig ember, félig valamilyen állat karakterekkel, vagyis bestializmus, zoofileknek. A nők főleg macskalányok (nekomimi), de bármi más is lehet.

Loli – Kőkeményen pedofília, bárki bármit is mond. Meglepően elterjedt, és ott nem is büntetik ezek kiadását, egy-egy hantai kötet (ami olyan vastag, mint a Jump), néha félig ezekkel van tele.

Incest – Eredeti angol szóból vették át – valószínűleg a fétissel együtt. Lényegében vérfertőzés, messze a legnépszerűbb verziója a főhős megerőszakolja a kishúgát téma. Spec. a twincest – ekkor ikrek.

Ecchi – semmi extra, talán pikánsra lehet fordítani. Csak meztelen rajzolt nők, nagyjából a Playboy színvonalán mozog.

Guro – messze a legelvetemültebb, hardcore perverzeknek. Lényegében kiontott belű, feltrancsírozott, megnyúzott nyers nőket erőszakolnak meg benne, talpig vérben. Szerintem max egy hentes izgulhat erre.

(majd ezeket később kifejtem, mivel mindegyik egy sajátos tartalommal rendelkezik)

Vannak ezen kívül még egészen extrém verziók is, a tentacle-rape-től a virtual reality contact-on át a big boobs-ig, így mindenki kedve szerint válogathat. Mára az iparág olyan szinte fejlődött, hogy az eladott nyomtatott mangák 30-40%-a hentai valamelyik ágából kerül ki.

Egy átlagos (straight) hentai körülbelül 20 oldalas, vagyis éppen annyi, mint egy heti shonen manga (Naruto, Bleach, stb…). A sztori általában egyszerű, mint a facsipesz, kb. az ötödik oldalon már lekerül a csajról az első ruhadarab, onnan pedig bármelyik átlagos pornófilm forgatókönyve képet ad arról, milyen változatosság várhat ránk. A japán szokás egyébként a katakanás hangutánzók erős alkalmazása, így az oldalak televannak az üvöltések betűivel. Egyébként érdekes, hogy a hentai mangák 90%-ában a nők a kezdeményezők (leszámítva persze a Rape verziókat, bár abban is van fordított eset egy csomószor), ez a félénkebb japán férfiak miatt van így. A hentai mangák grafikája valami elképesztően széles skálán mozog, a szinte nevetséges, általános iskola szintű rajzoktól a szinte foto-realisztikus grafikáig mindennel találkozhatunk – általában a mangaka stílusa és tapasztalata a mérvadó.

A hentai mangák csoportosíthatók a szabad témaválasztásúak és egy adott manga/anime/játék/akármi alapján készültek szerint is. Ez utóbbi esetén az eredeti (nem hentai) történet szereplői henteregnek a legkülönfélébb párosításokban, tehát nem meglepő, hogy míg a mesében a lelkét kitette, hogy a főhősnő legyőzze a gonoszt, itt a lelket is kikeféli belőle. Másik verzió, ha a karaktereket saját világukból átteszik egy elképzeltbe, általában egy suliba. Egyébként nagyon fura módon csak erre nem indulnak copyright perek az eredeti készítőktől, bármi más másolás esetén igen.

Egyébként már az iskoláslány-kultusznál említettem, a japánok mennyire odavannak ezekért a csajokért. Nos, a hentai mangák hősnői az esetek döntő többségében ők, egyenruhában, néha otthoni ruhában. Érdekes, hogy a nyugati nőket egyáltalán nem preferálják, viszont a festett haj rendszeresen megjelenik (kék, zöld, sárga, miegymás).  Visszatérő téma a gyerekkori ismerősök hosszú idő után találkoznak, meg a teljesen véletlen találkozás, de sokra nem kell számítani, bevezető, semmi extra.

Érdekes, hogy habár futószalagon érkeznek ezek a hentai mangák, mennyire nem vetik el a sulykot. Nem közismert, de ezeknek is van egyfajta, nem írásos szabályzásuk, amit az évente megrendezésre kerülő tokyói hentai fesztiválon mindig meg is vitatnak. Ez amolyan gigantikus animecon jellegű összejövetel, ahol a nagy cégek mellett az új, feltörekvő rajzolók mutatják be mangáikat. Fontos, hogy a határokat betartsák, tehát ami loli, az loli, és nem straight, ezt egyértelművé kell tenni (tehát átmeneti korban lévő lányokat szinte nem is látni).

Japánban egy ilyet az utcán olvasni egyáltalán nem meglepő, igazából teljesen hétköznapi látvány. Az emberek ezt ott amolyan soft-pornónak tekintik, tehát valami az alatt – és ha belegondolunk, igaz is. Egyszerű mese, rajzolt szex, és nem veszi körül az az állszemérmesség, ami Európában és az USA-ban van. Ott korhatár nélkül megvehető a legtöbb, mivel a háborúkban agyonlőtt emberek képeivel telerakott magazinok is korhatármentesek – ebből mindenki maga vonja le a konzekvenciát, hol állnak ők.

Hát a Japán a videojáték ipar egy külön blogot megérne, de ezúttal csak egyetlen szegmensével kívánok egy egészen kicsit foglalkozni – ez pedig a japán RPG-k (szerepjátékok) világa. Habár nyugaton is ismert ez a stílus (maga a WoW gerince, Diablo sorozat, stb…), de az, ami japánban ezen a néven fut, valami alapjaiban eltérő. Ezzel együtt az őrület is, ami körülveszi, amiről legyen elég az az egyetlen tény, hogy a japán parlament hozott egy rendeletet, miszerint az akkori Enix csak hétvégén adhatja ki új Dragon Quest játékát – mivel ha iskolai napon teszik, a diákok egyszerűen nem mennek suliba!

Az eltérés abban gyökeredzik, hogy a japánok alapvetően más játékkultúrával rendelkeznek, mint a nyugatiak. Ők (a nevetségesen olcsó) játéktermekben szeretnek a legtöbb típusú játékkal játszani, mint a verekedős, FPS és hasonló dolgokkal, és van, ami alig érdekli őket, mint például a stratégiai játékok. Ha otthon játszanak, azt ritkán teszik PC-n (akkor is főleg Visual Novel-eket szeretnek, lásd lejjebb), náluk a játékkonzolok a nyerők. Ezen pedig egyértelműen a legmenőbb stílus az RPG, pontosabban a japán RPG, vagyis a JRPG. Ezek (lelki) felépítése annyira eltér a nyugati játékokétól, hogy mindenképpen némi magyarázatra szorul. Az ugyan azonos, hogy egy vagy több karakterrel harcolhatunk, XP-t gyűjtünk és fejlődünk, de ez közel sem megy át olyan szélsőségbe, mint nyugaton (Lásd az MMORPG-k tápolós rendszerét). Igazából a harcrendszer kialakításánál az élvezetes csatákra mennek rá, nem a megszerezhető fegyverek/tárgyak mennyiségére. A látványos támadások ott sokkal népszerűbbek, mint maga a tény, hogy adott esetben mennyit sebez.  

Az igazi eltérés a történetekben rejlik. A mai klasszikus JRPG két játéksorozat gyermekének tekinthető, ezek pedig a Dragon Quest és a Final Fantasy. Ezek alakították ki azt a tudathasadásos jellegű játékmenetet, melyben a harc igazából csak hozzácsapott elemként értékelhető, mivel a játék gerince gyakorlatilag egy Visual Novel. Van egy történet, melyben annyival nehezítették a továbbhaladást, hogy karaktereinknek bizonyos szintű paraméterrendszert el kell érniük. Ha ez meglett (érsd: legyőztük az aktuális Boss-t), akkor a sztori haladhat tovább. Van viszont választási lehetőség több dologban, és a szerelmi szálak is alapvetőek. Az, hogy a harc mennyire elválik jól mutatja, hogy sok játékban a főellenségeknél százszor nehezebb ellenfeleket találunk a játékban – így az egyszeri játékos is jól szórakozhat, de a fanatikusok is megkapják, amit akarnak, de mindkettő megéli a mesét magát.

A lényeg: a lelkivilág az, ami ezeket a játékokat számomra olyannyira szeretnivalóvá teszik. Egyrészt a karaktereket még ma is előszeretettel manga érzéssel alkotják meg, de rendszeresen van plüssállatszerű meg bekategorizálhatatlan lény – sokszor olyannyira elrugaszkodott, hogy azt sem tudod, mi lehet az, nem csak tünde meg törp a változatosság. Másrészt a világ a tipikus japán mentalitás alaposan kisarkított verziója, vagyis hiába öltöztetik más, főleg nyugati köntösbe (főleg az újabbak), az megjelenik. Az egyik legjobb példa erre a Final Fantasy VII volt, mely kőkeményen a saját kultúrájuk kivetülése volt, ezt maga Sakagutsi ismerte el egy interjúban.

Ezek a játékok mindig is mesék, ez fogja vissza valamennyire az irántuk való érdeklődést mifelénk. Mese, és nem cool karakterek mutogatása, ami pl. eluralta a mai mozi világot (hogy a plakátokon pofákat mutogatnak, és a színésszel akarják eladni a filmet). Nem az egyéniségek dominálnak (az „emberi érzések és történetek”… nekem ez Blöeh…), hanem a történések, a karakterek szolgálják a történetet és nem fordítva. E történetek változatosak, de a jó kötelezően győz, teszi egy csodálatosan kötetlen világban. És e világok éppen, hogy mindig színesek (egy japán játék átlagban háromszor annyi színt használ, mint egy nyugati), élénkebbek és vidámabbak – ellenben a nyugatiak mindig sokkal divatosabbak, jobban követik a világi ízlést.

Igazán mégis az a legcsodálatosabb bennük, hogy képesek arra, amire egy jó könyv – hogy lebilincselnek. A Visual Novel alap remekül működik, és remekül belopja magát az ember szívébe. Az ember észre sem veszi, de idővel nem azért akar megszerezni mondjuk egy jó kardot, mert azzal erősebb lesz, hanem hogy végre megmenthesse a főhősnőt! vagyis a gépies játékból el lehet érni az azonosulást, mivel nem a harcot erőlteti, legyen az bármennyire élvezetes is – azt gondosan belesúlyozza a játékmenetbe. Ha harcolni akarsz, ott a Devil May Cry vagy valamelyik Dinasty játék – itt csak az egész egy része, nem maga a tartalom lényege.

Egy ilyen játék természetesen igen hosszú, és éppen emiatt fontos az alapvető vidám hangulat. Az ember eltölt ebben a világban 60-80 órát (csaták nélkül), és hatással van rá. Mint ahogy szomorú emberek közösségében magad is szomorú leszel, úgy komor hangulatú játéktól magad is komor leszel. Sajnos ezt vettem észre az utóbbi időben, a nyugati filmek/játékok sokkal sötétebbek/komolyabbak/durvábbak, mert az a cool. Lehet, hogy az, de az egész olyan depressziós érzés, nem vidámságot adnak át, hanem, hogy milyen király minden csávó és milyen sexy minden csaj (számomra).

A JRPG nem ilyen. Itt is van ilyen világ vagy karakter, de azok mind küzdenek ez ellen, mind megváltást, segítséget várnak (sasuke meg hasonlók), és bár ők képviselik a cool oldalt, igazából sosem az igazi főhősök. Mert a JRPG vidám, annak kell lennie, és ezt szeretem bennük. Élénk, életteli, remek zenékkel, sok vidámsággal. Amit japánban, a kultúrájukban is szeretek – ha érdekel, mire gondolok, nézz meg néhány régebbi bejegyzést!

(Íme egy modern JRPG intró)

(És itt egy régebbi stílusú)

Ha japánról van szó, a japán kard az, ami legtöbbeknek elsőre beugrik. Gyakorlatilag az ország egyik jelképének számít, és a japán kardokat mai napig törvény védi, miszerint például egy évben csak maximum öt darabot adhatnak el külföldre a kardkészítő mesterek. E kard viselője lelkét jelképezte, ennek megfelelően tisztelték és ápolták hosszú élettartamán keresztül. A kardokat tulajdonosuk addig viselték, míg meg nem haltak természetes halállal vagy tovább nem adták. Voltak olyan darabok, amelyeket szerencsésnek ítéltek, másokat meg szerencsétlennek véltek. Az utóbbi birtoklásáról azt tartották, hogy szenvedést és halált hoz.

Egy kis történelem:

Az első nem vas kardok a Jomon, vagy Jidai korból (ie. 6000- 5000 illetve ie. 3000- 2000) származnak. Az első fémből készült pengék valamikor a Yayoi vagy Yayoi Jidai korban (ie. 2000- 1500) jelentek meg. A korai kardok teljesen egyenesek voltak, akárcsak Európában. Hajlított pengéket csak később, a hibák kiismerése után készítettek. Ennek legendája szerint i.u. 700 körül élt Amakumi, egy kardkovács, aki észrevette, mennyi kard hullik darabokra használatok idején. A mester új kardformával kezdett kísérletezni, minek folyamán létrehozta az ívesen hajló pengét. Ezzel együtt tökéletesedett a kovácsolási technika, az edzés folyamata is. A legjobb darabokat a Kamakura korszak alatt készítettek, mikor is oly kiemelkedő klánok harcoltak egymás ellen, mint például a Minamoto és a Taira. Ez az időszak megfelelő volt a kardok kipróbálására és a technológia fejlesztésére. A kardkovácsok elképesztően megbecsült tagjai a Japán társadalomnak. Még ma is ugyanúgy élő nemzeti kincsnek tekintik őket. A kardkészítés különleges tudati állapotot kíván. Ezért a munkát böjt, meditáció, testi-lelki megtisztulás előzi meg. A kovácsok mellett dolgoznak még fényezők, tok­ és markolatkészítők, valamint a tanoncok is.

Maga a kardkészítés évekig tartott, a megfelelő fém fellelésétől az átadásig hosszú évtizedek is elteltek. Először a fémet kiolvasztották a homokból, majd egy mocsárba engedték le évekre, hogy ott a maradék szennyeződés is távozzon. Ezután kezdődött maga a kovácsolás, ami a világhírű erejét adja. Ennek lényege, hogy egy fém téglából indultak ki, ezt ütötték, míg ki nem lapult. Ezt aztán félbe hajtották, újra meg újra. Ezt ismételték évekig, így több milliárd(!), nanométer vastagságú réteget létrehozva, mely szinte törhetetlenné tette ezeket a fegyvereket. Az edzés közben folyamatosan folyt, de ennek is megvoltak a fokozatai, a kristályosítási igénynek megfelelően. A kész penge csiszolása szintén éveket vett igénybe, különböző finomágú kövekkel. Habár ezek az évek  elsőre hihetetlennek tűnnek, a mesterek egyszerre több tucat kardon dolgoztak, melyek különböző fázisban voltak, így a megrendelőnek nem kellett túl sokat várnia.

Újabb rövidke történelem:

Amikor a mongolok 1274-ben és 1281-ben betörtek, jelentkezett a probléma, hogy az addig alkalmazott kardhegy meglepően sérülékeny a sodronyinggel szemben, amit a betolakodók viseltek. Goro Myudo Masamune lett az, aki megszüntette ezt a problémát a penge edzése és egyben élesítése folyamán. Korábban a penge legvége rideg volt és külön edzették fel. Ez gyenge pontja lett ezáltal. Masamune felfedezését átvette Japán összes mesternek tekintett kardkészítője. A felfedező jelentősége akkora volt, hogy ő személyes jelét sohasem ütötte bele pengéibe, abban a tudatban, hogy a minőség önmagában azonosítja őt. A Yamato, Bizen, és Yamashiro felismerések mind egyesültek a Sosu (Sagami) kardkészítés hagyományaival. A Nambukocho korszakban a harcokat követő megosztottság, káros viszályt hozott az északi és déli császárok között. Ebben az időben a nagyon hosszú kardot a tachit, a rövidebb és könnyebb katana kezdte kiszorítani. Ezt hüvelyben, az övre rögzítve viselték úgy, hogy az él felül volt. Ez új kardforgató technikát kívánt, mely a Ken-Jutsu és a Iai-Jutsu fejlesztéseiben jutott eredményre. A Ken-Jutsu ­  a kardvívás művészetének ­  technikáit különböző iskolákban (ryu) rendszerezték és oktatták. A Iai-Jutsu ­a kard kirántásának művészete ­melynek lényege, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a fegyver forgatható állapotba kerüljön.

Az elkészült kardokat érdekes módszerrel tesztelték. Ez abból állt, hogy holttesteken vagy elítélteken próbálták ki tanúk jelenlétében, akik igazolták a penge megbízhatóságát. Habár borzasztóan hangzik, de a kardokat élő emberi ellenfelek leküzdésére tervezték, ezért a próbáknak is annyira életszerűnek kellett lenniük amennyire csak lehetett. Különböző vágásokat azért hajtottak végre, hogy teszteljék a vágóerőt. Azok a pengék, amelyek nem teljesítették a vágóteszt követelményeit, beolvasztásra kerültek, vagy lándzsákat, alabárdokat készítettek belőlük.

Őszintén szólva fogalmam sem volt, ezt most hogyan is írjam meg, mivel annyi minden kívánkozik ebbe a címbe. Így aztán elsőre maradtam annál az elképzelésnél, hogy a létező legalapvetőbb japán kulturális viselkedésmódokat leírom, ha valakinek esetleg abban a szerencsében lenne része, hogy eljut japánba, vagy egy itt élő japán házába. Előtte azonban néhány szót arról, miről is van szó.

((A meghajlás a legfontosabb. Harcművészetben, munkában, tanárok felé. Illedelmes és kedves szokás, sose úgy tekintsd, mint megalázkodás!))

Az, hogy a japánok a végletekig fejlesztették a viselkedési kultúrájukat, az egy ismert és elfogadott dolog. Az, hogy meghajolnak, hogy a név mellé legalább, hogy a „–san” végződést utána teszik (később ez változhat, de először a minimum) szinte mindenki által ismert, de sokan tisztában vannak az étkezésnél, házba való ki-be lépésnél, iskolában és munkahelyen való szokásaikkal, kötelező mondataikkal is. Most inkább mindennek a gondolati alapjaival foglalkoznék, mivel ezek ismeretében könnyebb megérteni, miért van vagy nyolc kötelező mondat, ha elsőre találkozunk valakivel.

Az egész japán illedelmességi viselkedésmódot az „Uchi-Soto” gondolkozásmód szabályozza. Ez szó szerinti fordításban „Külső-Belső”, amit arra értenek, hogy a beszélgetőpartner melyik „körbe” tartozik. Ez a kör lehet család, baráti kör, munkahely (mely sokkal fontosabb, mint itt), vagy akármi, aminek a beszélő a tagja. A lényeg, hogyha egy körön belüliről beszélsz valakivel, akkor azzal szerénységi nyelvhasználatot használsz (tehát pl. nincs „-san” végződés, de sok szónak van szerénységi formája), még akkor is, ha a körön belül tiszteletességi nyelvvel bveszélsz hozzá (pl. a főnöködhöz). Vagyis ha mondjuk egy külső emberrel beszélsz a cégedről,a főnököd simán Takeda, de ha hozzá beszélsz a munkahelyeden (vagyis körön belül), akkor Takeda –san (meg amúgy bárhol máshol is, illedelmesen szólítasz meg bárkit). Ugyan ez ha a családodról beszélsz. Édesanyád pl. Kaa-san (megszólító forma), de ha beszélsz róla, akkor „Haha” (ez a kanji egyedülálló olvasata).

((A fürdés. Öszetett folyamat, ők úgy mondják "úgy fürödj, hogy ne legyél vizes". Vagyis ne piszkold be a fürdővizet)).

Az említett beszédstílusokból egyébként négy van, ezek a tiszteletességi, udvarias, szerénységi és egyszerű. Mindegyiket máskor használjuk, pl. szerénységiben csak magunkról és a körünkről, a hozzánk kapcsolódókról beszélünk, míg egyszerűt csak közeli ismerősök, barátok használnak egymás között, meg ha nincs idő (pl. utasítások edzőknél, hadseregben, felszólítások, ilyesmi). Nagyon sok kifejezésnek van több formája is (pl. igevégződés felszólítás lehet „-e„, „-ro” végződés, amit férfiak használnak, „-nasai”, amit nők főleg, illetve simán „na”, ha totál nincs idő, de vannak más módok is).

Az alapokhoz tarozik a megszólítások rendszere is. Egy japán mindenkivel szemben a „-san” végződést használja (pl. Kyouko-san, Dávid-san), ez az alap, valami olyasmit jelent, mint uram/asszonyom. Amennyiben nem használnak, akkor az már közeli ismerőssé vált, alacsonyabb rangú (társadalmilag, de csak japán-japán között, mivel a külföldi soto), vagy megint csak felszólítás. A „-sama” végződés egy nagyon udvarias, a „-san” forma tiszteletességi megfelelője. Csak magasabb rangúakkal vagy olyanokkal szemben használjuk, akikre felnézünk. A „-dono” egy még tiszteletteljesebb, de inkább tradicionális megszólítás, családfőknél, vállalatvezetőknél, szerzeteseknél. Ez utóbbi kettőt előszeretettel használják az „o” előtaggal együtt (pl. O-Yakata-sama – itt a Yakata a név/rang, a többi a hozzátett tiszteleti kifejezés). A „-chan” végződést biztos mindenki ismeri, aki valaha is látott egy animét. Jelentése kb. „kicsi”. Nők felé használjuk nemtől függetlenül, de kel valamilyen szintű kapcsolat, hogy ezt használhassuk feléjük. Sok mindenki másra is használják, pl. aranyos kisfiúkra, kiscicákra, kiskutyákra.  A „-kun” hasonló, fiatalabb fiúk megszólítása, kanjika egyébként a te („kimi). Szintén hasonló korúak és idősebbek használják, magasabb rangú felé nem használjuk. Ezeket leszámítva van még néhány, de ezek ritkábba használtak. Ide tartozik még maga az ember, vagy személy, mely „hito”, aminek tiszteletességi formája „kata”.

((A pálcikával való étkezés szabályai. Hasznos, de előtte és utána is vannak szükéséges teendők)).

Lényeg tehát, hogy mielőtt egyáltalán megszólalnánk egy japánnal szemben, fel kell mérni, milyen korú, nemű, társadalmi rangú, mennyire ismerjük eddig, mennyire vagyunk közel hozzá. Amennyiben ezt nem vagy rosszul mérjük fel, elnézik, mert külföldi vagy, de ha valóban kapcsolatba akarsz lépni velük, ezeket mindenképpen el kell sajátítanod.

((És végül, ha érdekelnek az ilyen dolgok: illik tudni, egy kardnak milyen részei vannak, mi a nevük)):

Japán nem csak a férfiak álma lehet a lentebb megírt többtucat ok miatt, de egyben a nőké is. Ennek okai ismét csak sokrétű, de az egyik legvonzóbb számukra (tapasztalataim alapján) mindenképpen a bevásárlóközpontok. Mert azt, amit Japánban bevásárlóközpontnak, bevásárlásnak és úgy alapvetően plázaéletnek neveznek, az Magyarországon egyelőre valami olyan álom, amit a legelvakultabb plázacica is csak teleholdkor álmodik.

Japán, mint természeti kincsekben szegény ország, elsősorban a feldolgozásra és kereskedelemre épít, de ez utóbbi ugyanúgy igaz belföldre is, mint külföldre.  Az országban a legmagasabb a földön az egy főre jutó boltok száma, és mivel az életszínvonal és a fizetések szintje is irgalmatlan magas, legfeljebb csak az öböl menti arab országok előzik meg őket dőzsölésben. Mer a japánok igaz, hogy dolgoznak látástól vakulásig, de ennek köszönhetően van is pénzük, és a hely, ahol elköltik, összességében nagyobb területet foglal el Tokyo-ból, mint például a lakótelepek. Mert bár az ország élenjár a világon az internet alkalmazásában, a japánok a lehető legkevesebbet vásárolnak a neten, csak ha nagyon muszáj. Mert a japán ember vásárolni szeret. A kultúra és a környezet pedig kiépült köré, de valami olyan szinten, amit egyszerűen látni kell!

Minden nagyobb város szíve alapvetően a bevásárló utcarendszer. Nem a kormányzati épületek, nem a munka vagy lakóterületek (leszámítva a Császári Palotát Tokyo-ban, de az nem a földrajzi központ amúgy sem), hanem a bevásárló kerületek. Tokyóban több is van, a legismertebbek Akihabara (főleg szórakoztató cikkek, az otakuk mennyországa), Ginza (igen népszerű, külföldiek által is kedvelt, igazi világi bevásárló negyed) és Shinjuku (Tokyo legdrágább kerülete, olyan, mint itt a Váci utca és a Rózsadomb keveréke, csak éppen kerület méretű és a legmagasabb szintű technológiával felszerelt terület a földön, talán csak a Szilikon Völgy előzi meg a z USA-ban - de az meg ipartelep).

A bevásárló kerületek felosztása eléggé vegyes, mivel habár nincsenek szétválogatva például az elektronikai és a lakberendezési áruházak, az azért nem történt meg, mivel nem szükséges. Egyszerűen egy-egy áruház néha akkora, mint nálunk egy pláza. Van olyan csak videojátékokkal foglalkozó áruház, mely öt emelet magas, van kész szintje lefelé, mely a metróra csatlakozik, van benne 21 lift és vagy 1000 parkolóhely. Itt pedig csak videójátékkal kapcsolatos termékek vannak, tehát nem vehetsz itt plazma TV-t, csak programokat, konzolt és kiegészítőt. Külön emeleten vannak a horro rjátékok, a gyerekeknek szóló programok, a pornó és az általánosabb, a retró és a ritkaságok. Vannak játékos sarkok, ahol naphosszat el lehet üldögélni és játszani, hozzákapcsolt kávézók és éttermek.

Ezek az éttermek, fagyizók és hasonlók természetesen vannak irgalmatlan nagy számban, mivel arrafelé az emberek imádnak betérni és az árak nem sokban térnek el attól, mintha az itt vásárolt terméket egy szupermarketben vennéd meg. Az ételek/italok is elképesztően változatosak, nem muszáj csilli-villi kaját venned, ha csak egy poharas levesre vágysz, megkapod, nincs olyan, hogy „ez nem ide illő termék”. Persze a drágább helyek megkérik az árat, de itt van extra, pl. a Maid Caffe meg a hasonló eszement királyságok.

A külföldi cégek érdekes módon a föld más részein megszokott kiterjedésű üzletekkel várják a vevőket, mivel a bérleti díjak igen magasak és a forgalomnak megfelel. A külföldi cuccok japánban nagyon kedveltek és éppen ezért drágábbak, a hazai termékek árban versenyképesek (na persze nekik – nekünk japán a föld egyik legdrágább országa sok szempontból – főleg az étel és a szállás).

Az én személyes kedvencem azonban a piac. Japánban is nagy hagyománya van a piacozásnak, de ott aztán tényleg a világon mindent árulnak ott. Van külön halpiac, ahol a szushi-bárok beszerzi és a háziasszonyok együtt licitálnak a frissen kifogott halakra, egészre vagy szeletre. Mivel pedig egy felnőtt tonhal 10000-15000 dollárt is ér, a forgalom hatalmas. Csak ezen a piacon több ezer ember megfordul minden reggel, hiszen a japánok egyrészt halmániások, másrészt az még így is olcsónak számít. A többi piac hasonlóan kissé specializálódott, de közös jellemzőjük, hogy mivel a nagyvárosok zsúfoltak, a legcsillogóbb üvegpaloták lábainál is találunk. Vannak tetőparkoló és pincepiacok, melyek igen népszerűek és jó áron lehet hozzájutni dolgokhoz – már ha kiismerjük magunkat ezen a kavalkádon.

Visszatérve a bevásárlóközpontokhoz, a legtöbb nem is nagyon elkülöníthető egymástól, mivel összeépültek, főleg a föld alatti aluljáróknak köszönhetően.  Ez a hálózat elképesztően kiterjedt, ha az ember akar, 5-8 kilométert is megtehet (légvonalban) a felszín alatt, eközben átsétálva vagy húsz különféle bevásárlóközponton. Van itt minden, és a zsúfoltság itt is hatalmas, éppen ezért terjeszkednek fel és le egyaránt.

A szépségszalonok egy másik, nagyon feltörekvő ág, az elmúlt 10 évben vagy 220%-al lett több belőlük – ez minden más szolgáltatásnál nagyobb előretörés. Általában van ebben a világon minden, fogyasztástól a műkörmösig, de a legjobb az extrém fodrászat és az elvont testékszerezés (pl. a szemgolyóékszer). Mivel a japánok ugyebár öltözködésben extrémek, ez az iparág a becslések szerint csak tovább emelkedik, a népszerűségre pedig talán a legjobb bizonyíték az, hogy a válság ellenére sem csökkent a növekedési ráta.

Ahogy a városközpontból haladunk kifelé, a kép már sokkal nyugodtabb, hamar visszatér az általános japán városok békessége és egyszerűsége. Ez a kettősség egyébként egész japánra, a városokra és a gondolkozásmódra egyaránt igaz. Van ebben egy kis ellentmondás adta szépséges őrület. Mert hát gondoljuk csak végig. A világ legmagasabb műszaki szintű nemzete (az USA van sok szinten előttük, sokban mögöttük), de egyben a leg hagyománytisztelőbb is. Ők összeházasították. Az eredmény pedig ezek a városok. Hi-Tech belváros, békés hagyományos kialakítású külváros. Igazán remek összepárosítás!

Japánban a filmgyártás egy nagyon érdekes torzulásokon keresztülment művészeti egyveleg lett mára, ami valóban párját ritkítja ezen a bolygón. Sok szempontból Hollywood tökéletes ellentéte, de alapjaiban onnan táplálkozik, annak ellenére, hogy még az alapok is mások. Ezek az alapok pedig magában a japán társadalomban keresendők.

A japán filmiparról tudni érdemes, hogy az eloszlása teljesen más, mint mondjuk az USA-ban. Habár itt is külön vannak a mozi és a TV stúdiók, de egyáltalán nem csinálnak szuper mozikat több százmilliós költségvetéssel, sőt, szinte alig csinálnak mozit. Japánban a mozit igazából másodlagosnak tekintik és szinte csak azt merik vászonra tenni, ami már valamilyen formában bizonyított (pl. Dorama-ban vagy animeként: lásd:Death Note). Japán nem sok híres régi filmmel rendelkezik, ezek is többnyire Kuroszava alkotásai, mint például a Hét Szamuráj (Shichinin no Samurai). A mai filmgyártás így nem annyira a hagyományokra épülő folyamatosság, mint máshol a világon, sokkal trendibb és a pillanatnyi igényekhez igazodó iparág lett. Azt mindenestre tudni kell, hogy az Anime (rajzfilm) ipar sokkal nagyobb, mint az élőszereplős, a Japán TV szórakoztató műsoridejének nagyobb része anime, mint élő szereplős.

Régen igyekeztek komolyabban venni a témát (pl a Godzilla régi eredeti japán verziói érdekesek voltak, de baromi gyerekesek), de mikor rájöttek, az USA filmpiaca mellett nem versenyképesek (főleg akkoriban a pénz és az alkotógárda miatt), más útra tértek. Ebből lett a mai szerteágazó, semmihez sem hasonlítható filmkultúra, mely olyannyira egyedi, hogy most csak a legalapabb fajtáit írom le. Náluk nincs az alapfelépítés, hogy „sok pénz- annál nagyobb mozi”. Ha van is, nem költik el feleslegesen, inkább megtartják a nem túl magas színvonalat. A japán filmekben a mai napig alig használnak CG animációt (holott például. Az ILM-nek ők szállítanak animáló szuperszámítógépeket – ez a cég csinálja többek között a Csillagok Háborúja meg a Titanic és hasonlók trükkjeit). Nem lépnek ki az alacsonyabb stílusból, amit azonban igyekeznek mesteri szintre fejleszteni, vagyis máshol tovább lépni. A szereplők kinézetében, a pszichológiai hatásban, a stílusosságban. Ez utóbbi különösen fontos, némelyik japán filmben olyannyira cool a legtöbb karakter, hogy az már fáj – ellenben a nyugati agyonsztárolt szopott gombócokkal. De most lássuk a főbb stílusokat.

Az első és legfontosabb manapság a Dorama. Ez amolyan brazil szappanopera japán módra, vagy ha jobban tetszik a Barátok Közt ott – bár annál azért igényesebb. Rendszerint a színészek külseje adja el mert amúgy baromi unalmasak, de azoknak ott legalább van vége, ritkán lépik csak át a 100 részt. Amúgy a kezdők rendszerint az ének és reklámok mellett ezekből indulhatnak el arrafelé, egyszerűen azért, mert annyi van és olyan gyorsan cserélődnek. Vannak poénra vettek is, és néha csak néhány más kategória (pl énekesek) ideiglenes poén áttévelyedései.

A másik nagy csoport a személyes kedvencem, a Live Action. Ez egy konkrét manga vagy anime megfilmesítése, rendszerint igen alacsony költségvetéssel, bár némelyik eléri a doramákét. Általában borzalmasak és a rajongók sem bírják elviselni őket (külföldön), de a japánok megnézik, így ha szinte minden közepesen sikeres anime/manga idővel erre a sorsra jut (a legjobbak a magas jogdíjam miatt szerencsére nem nagyon).  Íme egy példa:

Ennek egy magasabb szintje a mozifilm, ami nagy sikernek kell, hogy legyen, mire eljut idáig (ergo eredeti alkotás alig van, vagy az emészthetetlen). A legjobb példa erre a már említett Death Note, mely mangaként indult, majd lett belőle anime, végül a film. Ez Magyarországra is eljutott és baromi népszerű lett, a metrón, ha figyelsz, biztos látsz egy kiscsajt L vagy Kira táskával/más kiegészítővel.

A reklámfilmek japánban a gyogyó kategóriáját súrolják, de szó szerint. Mivel igyekeznek a maximális hatást elérni, teljesen gyp szintet érnek el, olyannyira komolytalan és földtől elrugaszkodott. Ott nincs olyan impotens szervezet, mint az ORTT, akik belekötnek mindenbe, így amit akarnak, azt szinte kivétel nélkül le is adhatják. Vannak még a TV filmek, ezek általában a mozi előtti utolsó lépések, vagy csak egy-egy sorozat egész estés összevont részei.Íme egy félig elmebeteg reklám:

Megy egy nagyon:

Vannak még a gyerekeknek szóló sorozatok, mint pl. a Power Rangers és hasonlók. Ezek szinte mind kosztümös filmek és általánosan igaz rájuk, hogy „ez már annyira szörnyű, hogy jó”. Amúgy költségvetésük részenként egy reklámét nem éri el és színvonalra egy színházi előadást idéz, de szórakoztató, azt el kell ismerni.

 És a végére még egy iszonyat: